December 16.-án, a szülinapomon hoztuk el, de sajnos betegen. Elkezdődött már akkor a gyakori orvoshoz járkálás, amit nagy traumaként élt meg. Azt mondták, hogy szopornyicás, lehet nem is fogja túlélni.
De mint később kiderült, téves diagnózist állítottak fel, viszont ez a pár hét elég volt arra, hogy elveszítse a bizalmát az emberekbe. (Pl. mikor nagyon rosszul volt, ügyeletest kellett kihívnunk házhoz, de úgy adta be neki a szurikat, hogy közben rádobott egy törülközőt...)
A szocializáció elkezdése is a betegsége miatt késlekedett.
Emlékszem arra a napra, mikor anya feltette nekem a kérdést, hogy elvállalom-e egyedül vagy mennie kell a háztól.
Egyértelmű volt mit fogok válaszolni, hiába voltam 13-14 éves. Én nem akartam új kutyát, hisz én az első perctől fogva érte tartoztam és tartozok a mai napig is felelőséggel.
"egyszer s mindenkorra felelős lettél azért amit megszelídítettél"
Elkezdtünk egy rehab tanfolyamra járni, ami problémás kutyák számára lett kitalálva és ez egy tökéletes kezdőlökést adott.
Kemény munkát tudhatunk a hátunk mögött ketten Lizzivel, sok eredménnyel és változással!
Ami nagyon fontos : a türelem, a kitartás, a határozottság, és a pozitív megerősítés.
Emellett én sokat olvastam, próbáltam megtanulni többet a kutyákról, a problémák kezeléséről, nevelésről és ezt hasznosítani Lizzinél is.
Úgy vélem az is egy fontos dolog, hogy az ember ne nézzen keresztül a problémákon, nem szégyen felvállalni.
Mert: "Nincs menthetetlen kutya, csak tehetetlen gazdi"
Szerepeltünk egy újságban is már:
És hihetetlen jó érzés, mikor látod a szemed előtt a kutyád újjá válását, felszabadultságát, boldogságát és ahogy nem ment kárba a befektetett energiád és szereteted! Hisz itt egy Életről van szó!
Ha tehetem póráz nélkül sétálunk már, legyen szó kutyafuttatóról, erdőről, tóparti kiruccanásokról
Kirándulunk, utazgatunk; tavaly vonattal felmentünk Pestre egy beagle találkozóra, ahol remekül éreztük magunkat!
Elkezdtünk járni agilityzni Szirmabesenyőre
Dogdancingelünk, első versenyünk 2010. decemberében volt
2010. októberében résztvettünk a Bobory emlékkiállításon, mint versenyző, ahol egy piros szalagot, azaz "nagyon jó" minősítést kapott, és én hihetetlenül büszke voltam rá!
És eltelt már 6 év, de büszkén mondhatom, a kutyám teljesen megfiatalodott!
Sok barátra tettünk szert, és nekik is szeretnék megköszönni minden segítséget, támogatást!
Lizzi által egy új ember lettem, rengeteg mindenre megtanított és csakis hálával tartozhatom a sorsnak, hogy Ő az én kutyám lett!
